Névnapján szeretettel emlékezünk

Csohány Kálmán grafikusművészre,

a litográfiáiból
 - Csohány Kálmánné, Klári néni által válogatott és Csohány Kálmán fia által lefotózott - összeállított online kiállítással.

A Csohány Galéria - nagy örömünkre szolgáló - felújítása miatt, a közeljövőben is ezt a módot választjuk a megemlékezésekre.

 

 

Pilinszky János: Egy arckép alá

Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
Tágasságával, mélységeivel
a néma tenger arcomba világít.
Öreg vagyok Nem hiszek
semmiben.

Öreg vagyok, lerombolt arcomon
csupán a víz ijesztő pusztasága.
A szürkület gránitpora. Csupán
a pórusok brutális csipkefátyla!

Hullámverés. Aztán a puha éj
boldogtalan zajai. Vak rovar,
magam vagyok a rámsötétedő,
a világárva papundekliban.

És egyedűl a feneketlen ágyban.
És egyedül a párnáim között.
Magam vagyok az örökös
magányban.
Akár a víz. Akár az anyaföld.

Kosztolányi Dezső: A vándor

Ősszel úgy bolygok majd, mint a koldús.
A fejemen csörgő koszorú lesz.
Vállamon szerelmem régi terhe
És száraz, szikkadt szemembe bú lesz.
Úgy megyek, mint legkisebb cseléded
És esőbe zörgök ablakodnál
És futok, ha a kezed kinyújtod,
Zsámolyul nyulok ki, hogy tapodjál. -
Messze nézlek, messze sárga erdőn,
Hogy ballagsz a bús avaron által
S ott találkozol a verseimmel,
Ez örökké gyászoló családdal.
És alázatosan mit se kérek,
Földre görnyeszt kincsem tiszta titka
És nyakamba búsan ringatózik
Bánatom, e nagy fakó tarisznya
Súrolok és térdelek a padlón,
Hogyha látlak, a szemem lehunyom,
Koplalok és verdesem a mellem
A tövises kálvária-úton.
Megfeledkezem egész magamról.
Este egy kis kávéházba térek,
Valahol a külváros zugába,
Hol szerényen ténfereg az élet,
Egy homályos tükrü, vak szalonba,
Ahol minden rokkant, régi, foltos
S koldusi filléreim kaparva
Leülök a sánta asztalokhoz.

Renényik Sándor: Amíg egy falevél lehull

I
Az ágtól elvált,
Lassan száll alá,
Reszket, libeg.
Már nem köti az ág,
Még nem köti a föld.
Vajjon kinek
Van jussa hozzá, most, amíg leszáll?

Néha pihen,
Azt hinnéd akkor:
Visszatérne még.
Mint egy lélek:
Már nem köti a föld,
S még nem köti az ég;
Az ég, mely mégis, mégis várja már.

2
Amíg lehull,
Hány lélek hull vele?
És hány emelkedik?
Hány reszkető lengéssel van tele
A végtelen világ?
Milyen csodák
Esnek, míg rövid útját megteszi?

3
E percben talán meghalt valaki,
S e levelen a lelke száll alá.
És bennem megfeszül a lélek,
Mintha világok tengelyének
Zajtalan fordulását hallaná.
E levelen egy lélek csolnakáz.
Mily bizton ül, mily nyugton evez rajta
Tán szűk neki a világegyetem,
És inkább elfér egy falevelen. -
Mert most már mindegy: palota, vagy pajta.

4
És hátha nem.
Nem halott lelke ez s nem idegen.
De ismerős, ki messze-messze van
És idegondol hosszan, hangtalan
És elömlik a lelke mindenen.
Valaki, aki innen elszakadt
S a lelkét most e drága őszbe ejti.
S itt van, - mert a világot elfelejti.

5
Be halkan száll alá ez a levél,
Hogyan suhog!
Utánozd lelkem ezt a suttogást:
Vajjon tudod?

Talán egy orkán őrült ereje
Aludt el itt,
Talán egy óriás pihenteti
Itt tagjait.

Talán viharok szünetje csupán
E levél-ágy.
Tán innen kél majd új csatára fel
Ezernyi vágy.

A végtelenbe ugródeszka tán
Ez a levél.
Idehanyatlik s innen lendül el
A szél.

Kafka Margit: Kétség

Éjfellegekből jött; - sasmódra szállva
Tört a szívemre első, lázas álma.
Viharszegett szárnya felém borult,
És mit ezeregy éjszakán tanult
Titkos igékbül, holdfényes jegyekbül,
A boldogsággal ámított szivekbül,
Lángoló szóval lihegte felém,
Míg tehetetlen rabul estem én.

- Csak jőjj velem! Odavezetlek téged,
Hol zabolátlan kavarog az élet,
Emelkedő-eső, szilaj hulláma
Vad szirten permeteg-sugárra válva.
Kálváriákra, hol virág terem,
S kígyófulánk virágok kelyhiben.
Vérző tövis közül kell fölemelned,
Mi ott terem szívednek, - a szerelmet.
Akit szeretsz, - majd sírnod kell miatta,
Követned kell börtönbe, gyalázatba,
Aztán sugáros magasokba fel -
S a királynője ott is te leszel.
Hát jőjj, - siess! - -
S míg félig öntudatlan,
Kiszáradt ajkkal utánasusogtam
A viharok dalát, - habozva, késve,
Nem mertem őt követni - mégse - mégse.
S egyszerre, - gyilkos bosszusággal telve
Keselyű-karmát vágta a szívembe.
- Verdeste, - tépte, - csattogott a szárnya,
S messzenyilazott a vad éjszakába.
Nehéz, halálos, álomtalan álom,
Meddig tartott az éj? - már nem tudom.
Most hajnal. Most a virradatot várom,
Lábadozón kitárom ablakom.
- És bemosolyog az ég teli kékje,
Tavaszi légben halk hullámu béke.
Enyhe sugárok tiszta balzsama.
- Májusimádság egyszerű szava
Körültem, tán e könnyű, méla nesz? -
Valaki néven szólított. Mi ez?
Egy szürketollú, formás kis madár
Jött észrevétlen, - s valamire vár.
Hogy felémrebben könnyű tolla pelyhe.
Regfuvalom száll halkan a szívemre,
S szavától mintha engedne a fagy!

- Te mégis árván, egymagadba vagy!
Vár, készül, tervel minden, ami él,
Te ülsz a bomlott fészek szélinél!
Tavaszidő van. Sugaras, szeles; -
Vigyázz! A többi rendre párt keres, -
Sietve épít új, meghitt tanyát.
S te itt maradnál egész nyáron át?
 Ne vond a vállad, hogy: Nem érdemes!
Hátha valaki ép téged keres!
Lásd! Cifra, mézes beszédhez nem ért,
De megfelezné véled életét
Egyszerű izenettel aki küld. - -
Léssz féltveőrzött, mindig megbecsült.
- Aprócska tervek, szűkhatáru vágyak
Közt holnap gondja vet a mának ágyat, -
Én gyógyulást tudok számodra, lásd, van
Fehértornácos, szép falusi házban
Egy ember. - - Jőjj velem! Leszel úgy-e
Őszhajú asszony hallgatag menye?

Még szól! S miközbe húnyt szemmel merengek
Valami rég félbenszakadt dalon.
S miközben a fagy halkan, egyre enged.
Én hallgatom, csak egyre hallgatom. -
Űznöm kellene. Szólni hangosan:
- Nem jó helyen jársz, édes madaram!
Ki hozzám küldött, én - nem ismerem.
Űznöm kellene és - - még nem merem.
Az éjszaka, - a félelmes, a vad, -
Félek, hogy akkor újra rámszakad.

Petőfi Sándor: A csillagos ég

Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén,
És merengve nézem a sötétkék eget;
Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény
És koszorú gyanánt övezi fejemet.
Megfürösztém lelkem e sugárözönben,
Lemosott magáról minden földi szennyet,
S most ujjászületve a magasba röppen,
S keresi a mennyet;

Alszik az egész föld; mély és csendes álma,
Egyetlen halk dongás érinti fülemet,
Tán mellém valami kis bogárka szálla,
Vagy távoli folyam harsogása lehet,
Vagy még távoliabb felhők mennydörgése,
Mely, míg hozzám ér, ily parányivá törpül,
Vagy talán lelkemnek himnusz-éneklése
Le a csillagkörbül.

Szállj, lelkem, oh szállj az égitestek között,
És pillants keresztül rejtelmök fátyolán,
Melyet az istenség titkos ujja szövött...
Bölcsességből-e vagy csak szeszélyből talán?


 Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon,
És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett,
Azután röpűlj le hozzám gyors szárnyadon,
Hadd beszéljek veled;

Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet?
S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi?
Áll-e az a kemény, szigorú itélet,
Amely jutalmat oszt és boszúját tölti?...
De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én,
Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem:
Vannak-e ott szívek és a szívek mélyén
Lángol-e szerelem?

Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda,
S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok,
De ha a szerelem föl nem kísér oda,
Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok!
Ugy szebb a föld minden búbánata mellett,
S enyésszem el, ha a sírba fognak tenni!...
A szerelem mindent pótol, s a szerelmet
Nem pótolja semmi.

Somlyó Zoltán: Galamb

A fák alatt már hervadott a gyep
és jött az ősz már, egyre közelebb.

Érett gyümölcsök sóhajtoztak ott
s a bágyadt szél bús illatot hozott.

Kék fátyolával elrepült előttem,
mint kék madár, mely ágrul-ágra röppen.

Utánna néztem... kicsi kék galamb...
És igy lett dél, megszólalt a harang;

messziről zengett s nagyon messzire,
mint távol-kedves szerelmes szive.

S a fáradt őszben nagyon csendesen
utánna sóhajtottam: kedvesem...

 

Ambrus József: Golgotavirág

Fáradt magányomból félve kitörtem,
és lekörözöm ismét önmagam -
félszeg mosolyom szétrepítem,
de a rémület szirtjén fönnakadtam.
Golgotavirág és kopott aranypénz,
értetek görnyedhet a hátunk, -
felvont szemöldökkel, zord éjszaka
a tisztaságért sokszor kiabálunk,
mert a Golgota szívéből építkezem,
nem mocskolnak be köpködő szájak,
mert jó előre mindenkit kifőztem,
és nekivágok a jól ismert Golgotának.

 

Millió virágban él tovább életem,
összehajolnak, némán különülnek,
mint térképen a megszokott utak
ős nomádjai rajtam térdepelnek.
Bezárt magányomból nincs mód kitörnöm,
az ember arra vágyik, hogy szeressék,
megfogja kezemet a könnyű börtön,
és Golgota virágai jóságom belepték.

Ó Istenem, süllyedünk a Golgotába,
csak kevesen fogjuk az ismert jeleket,
mert elszáradt vérű, kelekótya népség,
vagy gyávaság alkot új történelmet...

 

 

 

Pilinszky János: Halak a hálóban

Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Szívünk megremeg.
Vergődésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.
Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.
Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.
 
  • Ön itt van:  
  • Kezdőlap
  • Kálmán - névnap 2022