Ambrus József: Golgotavirág

Fáradt magányomból félve kitörtem,
és lekörözöm ismét önmagam -
félszeg mosolyom szétrepítem,
de a rémület szirtjén fönnakadtam.
Golgotavirág és kopott aranypénz,
értetek görnyedhet a hátunk, -
felvont szemöldökkel, zord éjszaka
a tisztaságért sokszor kiabálunk,
mert a Golgota szívéből építkezem,
nem mocskolnak be köpködő szájak,
mert jó előre mindenkit kifőztem,
és nekivágok a jól ismert Golgotának.

Millió virágban él tovább életem,
összehajolnak, némán különülnek,
mint térképen a megszokott utak
ős nomádjai rajtam térdepelnek.
Bezárt magányomból nincs mód kitörnöm,
az ember arra vágyik, hogy szeressék,
megfogja kezemet a könnyű börtön,
és Golgota virágai jóságom belepték.

Ó Istenem, süllyedünk a Golgotába,
csak kevesen fogjuk az ismert jeleket,
mert elszáradt vérű, kelekótya népség,
vagy gyávaság alkot új történelmet...