József Attila: Betlehemi királyok Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk! Istenfia, jónapot, jónapot! |
Adjonisten, Megváltó, Megváltó! Irul-pirul Mária, Mária, |
Itt ülök, az órák hosszu voltát mérvén,
Minden társaságom egy homályos lámpa: És nincs földi lélek, aki erre térvén, Jó estét kivánni benyisson szobámba. Nem tevék talán szert soha jó emberre?
Boldogtalan, aki nem bir egy baráttal: S én az enyéimről meghiszem, ismerve, Hogy ők, mint szerencsém, nem fordultak háttal. Szűk ugyan lakásom, kényelmet sem adhat,
És gazdája sorsát követi a konyha: De egy-két barátot mégis befogadhat S tűzhelyem hiányát kebelem pótolja. Hát miért nem jőnek egy bizalmas szóra,
Hogy velök megosszam a kevést, amim van: Szívemet legalább, ha egyéb nem volna...? Oh, - mivel nyugosznak néma süket sirban! S hol a puszta domb és egyszerű faoszlop,
Mely szentté jelölje a föld egy zugolyját, Azt, hol testi részök sár-elemre oszlott S a feltámadásra magukat kiforrják? Volt-e kéz, midőn a végsugár kilobbant,
Eltakarni üszkét hamvas szemeiknek? És fohász, midőn a föld reájok dobbant, Nyugalmat kivánni hült tetemeiknek? |
Vagy talán a szélvész s rengeteg folyói
Jöttek el - nem lévén emberekben részvét -
Temetés helyett a messzeségbe szórni Szegény boldogoknak rothadékony részét? De hová juték? hisz örömünnep van ma...
Ünnep? igen, az van; de öröm nincs jelen: Nevem ünnepét én - zárkozván magamba - Ti, kedves halottak, tinektek szentelem! Mint az elhagyott sír, lelkem oly kietlen,
Örök éjjelében csak rémeket látok: Hadd gyujtsak ma benne - kiket úgy szerettem, Azok emlékéül egy-egy kis világot! Kis mécsfényt neked is, korod büszkesége,
Lángszellem! ki jövél s eltünél... de hova? - Mint üstökös, melyet élők nemzedéke Egyszer lát s azontul nem lát többé soha! Oh! ha tán sok évek, tán lehúnyt századok
Multán visszatérendsz, öltve más alakot: Legyen boldog e nép s örömed oly tiszta, Hogy ne kivánkozzál többé mennybe vissza! |
2. oldal / 2