Halálának 44. évfordulóján Csohány Kálmán grafikusművészre emlékezünk

Reményik Sándor: Kegyelem 

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
 
S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
 
Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.
 
Ez a magától: ez a Kegyelem.

Kassák Lajos: Az öregség két arca

 
Kedvesemtől jövet egy erdőn haladtam át
s ekkor észrevettem, hogy a végtelen árnyékban
egy öreg, mogorva angyal lépeget mellettem.
Ki ez a vándor, hogy ennyire hasonlít rám?
Nem szóltam hozzá, alig hallhatóan csak sírtam
ahogyan a balga vénemberek hullatják
színtelen és sótalan könnyeiket.

És lásd, kedvesem, azóta sem öregedtem meg
lassan az erdőből is kijutottam s úgy érzem
maholnap ugyanolyan vidám és ártatlan leszek
amilyen bohó gyermekkoromban voltam.

Juhász Gyula: Csöndes csillagok alatt
 
Égig emelnek ormós palotákat
És gépeket és soha el nem fárad
A romboló kéz és az építő kedv.
Be irigylem e boldog építőket,
Nekem nem készül soha palotám,
Nekem csak egy házam, egy szentegyházam:
A mély magány!
S emelnek véres barikádokat
És harcolnak győzelmes harcokat,
A tusázó vágy s lárma el nem fárad.
Be irigylem a győző harsonákat,
Nekem nincs harcom, az én torlaszom
Csupán a csöndes, árnyas, csillagos,
Nagy nyugalom!		 Nekem nincs házam, váram, vágyam nincsen,
Magammal vívok sötét perceimben,
Engem nem vesznek pajzsaikra mások,
Csak nagy bánatok és nagy látomások,
Magam leszek én, ha győzök, ha vesztek,
Reám nem várnak, csak hűs koszorúk,
Csak bús keresztek!

Babits Mihály: Ketten, messze, ég alatt...

I.
 
Most a szabad ég alatt lakom
s holdak forognak,
nőnek, fogynak,
és mindig nyitva az ablakom.
 
S az Ég már olyan is lett nekem,
mint a szoba fala, melyet alig
lát meg, aki benne lakik:
kék meztelensége hitvesem.
 
Igy a messzeség, mint szokott és kopott
varázs, lassankint elveszik;
de annál jobban isszák a közelit
szemeim, e kéjenc mikroszkopok,
 
kiskutyák játékát, csupa-báj
hempergőzésükkel a pad alatt,
s az ijedt ágra csöppent madarat,
sőt amint ráng a röpülő bogár
 
valami láthatatlan gumiszálon. -
Így ráng lelkem is úntalan,
pedig neki is szárnya van,
s kitárva az ablak, hogy messze szálljon...
II.
 
Vagy bujócskázik csöpp füleid
labirintusában, édes,
mérve e végtelen-véges
kanyargás rózsaszín üreit,
 
s ha néha véletlen kicsuszik
tangensben a halánték felett,
követve valami kék eret,
nem jut messze: szemedbe esik,
 
s onnan nincs szabadulás!
Lelkedre tapad:
s eped és apad,
és fáj és fájat, és vásat és vás,
 
s összefogóznak, mint két fulladók,
kik néha lihegnek: Eressz el!
s néha sziszegnek: Vessz el!
s ölelésük csak annál tapadóbb,
 
míg menekvésért esdve mind a ketten
e bűvös körből: "Nézd, a pad alatt
kis kutyád...!" - mondjuk. "Nézd, a madarat...!"
- S nézzük szomjasan és csüggedetten.
III.
 
Óh kedvesem, még meddig fojtogat
e tagadott, nagy, sivatag szomj?
Lélek vagy te is, asszony!
Szemedben látom a kínokat.
 
Meddig kacag még kitárt ablakunk,
mint messze tenger
az örvény-fogta szerencsétlen ember
vergődésén? E csöpp forgóban rab vagyunk.
 
Óh kedvesem! fölöttünk csillagok
kerengnek, kikre nem figyelünk.
És hangok hívnak: gyerünk!
Millió testvér várja a rabot.
 
Óh kedvesem, ez a nagy szabad Ég
üresebb, mint a börtön;
s lásd, napjaim már oly hiába töltöm,
mint ha, bús fogoly, pókokkal játszanék.
 
Perceink mint homokszemek peregnek:
megöl a homok, ha még süppedünk!
Nyujtsuk segítségért kezünk
az Istennek vagy az embereknek!

Sok van, mi csodálatos,
De az embernél nincs semmi csodálatosabb.
Ő az, ki a szürke
Tengeren átkel,
A téli viharban
Örvénylő habokon,
S Gaiát, a magasztos istennőt,
Zaklatja a meg megújulót
Évről évre az imbolygó ekevassal,
Fölszántva lovával a földet.

Szárnyas madarak könnyűszívű
Népére, az erdő vadjaira
Készíti a hurkot,
A sósvizü tengerben lakozó
Halakat hálóval fogja meg
A férfi, ki ésszel él.
Szolgáivá tette okos leleménnyel
A hegyek meg a rétek állatait,
A lobogóhajú paripának és a bikának
Nyakába vetette igáját.

És a beszédet és a széllel
Versenyző gondolatot meg a törvényt
Tanulja, a városrendezőt,
Lakhatatlan szirteken
Tűző nap forró sugarát s a fagyot
Kikerülni ügyes, mindenben ügyes,
Ha akármi jön, ám a haláltól
Nem tud menekülni,
De gyógyírt a nehéz nyavalyákra kigondol.

Ha tud valamit valaki,
Mesteri bölcset, újszerűt,
Van, ki a jóra, van, ki gonoszra tör vele.
Ki a földnek törvényeket ad,
Jogot, mit az isteni eskü véd,
Az a városban az első; de hazátlan,
Akinek jó, ami nem szép.
Tűzhelyemnél nincs helye,
Ne ossza meg tervét sem az velem, ki így cselekszik.

Weöres Sándor Hazafelé

Elég volt a világból
a négy falból
a túlközeli csillagokból
a nyúzott disznóhúsból
a másokat ért méltatlanságból
hazamegyek apámhoz anyámhoz
a koporsóba

 Elég volt a mások szenvedéséből
az én örömemből
a fekete savból
a hamuból
az átkozott imádságból
hazamegyek a tavalyi kutyákhoz macskákhoz
a hajléktalan esőbe

Juhász Gyula: Szent Sebestyén
 
Nyilazzatok: a seb rózsát terem,
Mely nyílni fog az örök kertbe fenn!
 
Nyilazzatok: minden nyíl szárny nekem
Feléd, örök hazám, ó végtelen!
 
Nyilazzatok: bíbor dísz lesz sebem,
Mely hirdeti: halálon győzelem!
 
Nyilazzatok: kínom megszentelem
Isten vitéze én, az Úr velem!
 
Nyilazzatok: én már emelkedem
Túl hegyeken és túl fellegeken.
 
Nyilazzatok: koronát küld nekem
Örök Cézárom, égi jegyesem!

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló,

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

 

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szolt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált
és szőtte álmát, mint színes fonált:
homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt. . . ",
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt. . ."
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

 

Csohány a présgépnél